Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Hangrögzítés

A hangrögzítés és lejátszás történetéről, röviden

A gondolkodó embert már évszázadok óta foglalkoztatja a hangok rögzítése, visszajátszása. Már a középkorban is foglalkoztak a hang mibenlétével, reprodukálásával. Az ötödik század végén Bonetius római filozófus (475-524) már világosan leírja a hang és a mozgás gyorsasága közötti összefüggést. Ekkor az emberiség tudásszintje még nem volt elég a technikai megvalósításhoz.

Az akusztikus felvételek
Az 1800-as évek második felében Jean Duhamel a levegő rezgéseit rugalmas hártya és ehhez erősített tű segítségével gondolta rögzíthetőnek valamely lágy anyagban.
felvetelAz első ténylegesen működő berendezést Thomas Edison alkotta meg Duhamel elképzelései alapján, a műszerész John Kruesi segítségével. Edison egy hengerre feszített lágy ónfóliára rögzítette a hangot (acél)tű, membrán és egy hangfelfogó tölcsér segítségével. A hengert egy csavarmenet forgatta, így a tű egy spirálmenet mentén képes volt rögzíteni a hangot az általa keltett rezgések erőssége formájában. A készülék a lejátszásra is alkalmas volt, ekkor a barázdában rögzített rezgések mozgatták a tűt, aminek mozgása egy fémlemezt hozott rezgésbe. A rezgést a tölcsér erősítette fel hallható hanggá, ami gyakorlatilag kezdetleges hangszóróként működött (ún. akusztikus erősítő).
Edison szerkezete (az eredetileg diktafon célra megalkotott fonográf) működés közben zavaró, fülsértő hangokat bocsátott ki, valamint az ismételt lejátszásokhoz nem bizonyult elég tartósnak (csak kb. ötszöri lejátszás volt az élettartama, az eredeti ón hengerek, a későbbi tökéletesített viaszhengerek akár több százszor is lejátszhatók voltak). Miközben a század végére a hengeren rögzített hangfelvételek megalapozták piaci jelenlétüket, folytatódtak az alternatív próbálkozások a hangok rögzítésére. A mágneses rögzítésre tett korai kísérletek Edison, Bell és Tainter, Oberlin Smith, valamint Valdemar Poulsen nevéhez fűződnek – utóbbi később megalkotta a vezetékes felvevőt.

E.Berliner találmánya: gramofon
A fonográf megjelenése után 10 évvel, 1887. szeptember 26-án kapott szabadalmat a gramofon nevű készülékre Emil Berliner német feltaláló (később testvérével közösen ő alapította meg a Deutsche Grammofon Gesellschaftot, a Német Gramofontársaságot). A gramofon egy korong felületén létrehozott spirálmeneten (ún. barázda) rögzíti a hangot. Ezek könnyebben tárolhatók, afonograf fonográfhengerekhez képest kevesebb helyet foglalnak, hosszabb idejű hangrészleteket képes tárolni mint egy fonográf henger (egy lemezre körülbelül 3-4 perc műsor fért fel), valamint a lemezek másolása is sokkal könnyebben megvalósítható: egy megfelelően elkészített nyomóminta segítségével lehet a korong alapanyagba belepréselni a hanginformációt. Egy ilyen mintával több száz lemez is elkészíthető volt. Kezdetben a lemeznek csak az egyik oldalára vettek fel műsort, csak 1904-ben vezették be a mindkét oldalán lejátszható hanglemezt. Ezek az előnyös tulajdonságok hamar népszerűvé tették a gramofont és lassan kiszorították a fonográfot a piacról: a hengerek folyamatos visszaszorulásával párhuzamosan váltak meghatározóvá a hanglemezek. Berliner sokat foglalkozott a lemezek alapanyagával is: eleinte cinklemezbe majd keménygumiba vágta a hangfelvételt. Hosszú kutatás után rátalált a sellakra (egy trópusi vidéken élő levéltetű elgyantásodott váladéka), melyet tisztítva hoztak forgalomba. Ez kellően puha volt a préseléshez, olcsó és jó minőségű hanglemezek voltak készíthetők belőle, ezért a sellak mindenütt felváltotta a cinklemezt és a keménygumit. A műanyagok forgalomba hozásáig nem is akadt ennek az anyagnak vetélytársa a hanglemezgyártásban.

Az elektronikus felvételek
Az 1920-as évek közepén a mikrofonok és a hangszórók fejlesztése terén és a rádió megjelenése nyomán elért eredményeket alkalmazták a hangfelvételeknél. Az AT&Bell labor 1924-ben megteremtette (a Western Electric bemutatta) az elektromechanikus hangfelvételi eljárást. A mikrofonnal, erősítővel és elektromos lemezvágó géppel készített felvételek frekvenciasávja és dinamikája jóval meghaladta az akusztikus felvételekét, torzításuk pedig nagymértékben csökkent.
Az 1930-as években a lemezipar komoly harcot vívott a rádió kínálta ingyenes tartalommal, amely komoly ellenfélnek bizonyult.
Eközben a német Fritz Pfleumer azzal kísérletezett, hogyan lehet vas-oxid elemeket (szemcséket) papírszalagon rögzíteni mágneses hangfelvétel céljából.
Az 1940-es években háború okozta alapanyag-hiány, illetve a zenészekkel az eladott példányok után járó honorárium mértékéről folytatott elhúzódó vita miatt továbbra is gondokkal küzdenek.
A II. világháború után a gramofon és hanglemez gyártás újra fellendült.

Új lemezformátumok
1931. szeptemberében az RCA Victor amerikai rádió és hanglemeztársaság mutatta be először a kísérleti stádiumban levő 33 1/3 fordulatszámú hosszan-játszó (mikrobarázdás) lemezt, a végleges verziót a magyar származású Peter C. Goldmark hangmérnök irányítása alatt fejlesztették ki a Columbia Records megbízásából, és magát a forgalmazást is a Columbia kezdte 1948-ban: ez volt műszaki szempontból a háború utáni évek első nagy dobása a témában. A 12 inches, 33 1/3 hanglemezfordulatszámú vinyl lemezek több mint 20 perc játékidőt biztosítottak oldalanként, s messze tartósabbak voltak, mint 78-as fordulatszámú elődei. A Columbia lemeze után RCA Victor 1949-ben mutatta be a 7 inches 45-ös fordulatszámú plasztik lemezt, a két különböző formátum eltérő sebességű lejátszókat igényelt, s a következő években komoly verseny kezdődött a két technológia között. A lemezvásárlók zavarodottsága nyomán az iparág az LP-t a teljes lemezek, a 45-ös fordulatszámot a kislemezek számára jelölte ki szabványként.
Az LP megjelenését követően a lemezeladások mintegy háromszorosára emelkedtek, közben 1955-től a 78-as fordulatszámú lemezek korszaka leáldozott.
1958-ban egy újabb jelentős formátumbeli változásra kerül sor a sztereó felvételek világszabványának átvételével, melynek alapjait a '30-as években a Columbia Records tudósa, A. D. Blumlein fektette le. Míg a korai sztereó-lemezek az új rendszer reklámszerű bemutatására szolgáltak, gyorsan nyilvánvalóvá vált, hogy a technológia jelentős élménybeli előrelépést jelent a zenehallgatás terén. A mono és sztereó megjelenés hétköznapossá vált, majd a mono felvételek az 1960-as évek végére lényegében eltűntek.

A szalagos rögzítés (A mágneses hangrögzítés rövid története)
1888-ban Oberlin Smith vetette fel először az ötletet az Electrical World c. amerikai folyóiratban. Szerinte valamilyen alkalmas szerkezettel mozgásban tartott, acélporral bevont fonalat a mikrofon áramingadozásaival kellene mágnesezni. A fonal acélpor bevonatában visszamaradó mágnesesség (úgynevezett remanencia) erőssége a mikrofont érő hangjelenségeknek megfelelően ingadozik majd, s ilyen módon a hang rögzíthető. Ő azonban nem tökéletesítette ezt az ötletet.
Miután több fantáziát látott az ilyen irányú kísérletekben, munkája eredményeként 1898-ban Waldemar Poulseen nyilvánosságra hozta a Telegraphon nevű berendezését. Ez egy függőleges hengerből állt, melyre csigavonalban körbefutó kis barázdában vékony zongorahúr volt felcsévélve. Felvételkor a mágnesfejet egy keret a henger körül forgatta, miközben az acélhúrspirál az elektromágnest a csúszkán végigtolta. Így a hozzákapcsolt mikrofon áramingadozásait rámágnesezte a húrra. A feleslegessé vált felvétel egyszerűen letörölhető volt, ha az acélhúrt az elektromágnes segítségével egyenletesen végigmágnesezték. A készüléket az 1900-as párizsi világkiállításon bemutatták, ahol díjat is nyert. A játékideje igen rövid volt a nagy felvételi sebesség miatt (20 m/mp).
A hosszabb játékidő ennél a szerkezetnél szükségszerűen nagyobb hengerrel járt volna, amin Kurt Stille ötlete segített: acélhúr helyett 3 mm széles és 0.05 mm vastag acélszalagot használt a felvételhez és azt tekercsalakban helyezte el a módosított készüléken. A lejátszási idő még így is rövidnek bizonyult, illetve volt más probléma is: a hangot csak halkan tudta visszaadni, amin akkoriban nem tudtak segíteni – a fejlesztés egy jó darabig leállt.
1920-ban az elektroncső feltalálása fordította újból a figyelmet a magnetofon felé, még ugyanebben az évben Dr. Stille és Nasarisvili kísérletezett a mágneses hangfelvételi eljárás továbbfejlesztésével. Stille szalagos és huzalos készüléket is készített.
Az első (tölcséres) hangszóróval felszerelt hangrögzítő készüléket Max Kohl szerkesztette 1921-ben. Ez a gép 130 mm átmérőjű acélkorongokra mágnesezte a felvételt és elektroncsöves erősítője segítségével a gramofonok hangerejével vetekedett.
Narasvili 1921-ben papírszalagra fémnikkelt rétegzett, majd gondolatát Pfleumer fejlesztette tovább: papírszalagra vörös vasoxid port vitt fel, és így állított elő mágnesezhető hanghordozót. A szemcsenagyság még meglehetősen durva volt, később ezt a szalagot tökéletesítette tovább az I.G. Farbenindustrie/BASF jogelődje.
Ugyancsak 1921-ből származik Carlson és Carpenter szabadalma:a nagyfrekvenciás előmágnesezés - 10kHz-es árammal. Hatására az alapzaj és a torzítás nagymértékben csökkent, sajnos ez a találmány szinte teljesen feledésbe merült, és csak 1941-ben alkalmazta ismét - jelentősen továbbfejlesztve - Braunmühl és Weber.
1935-ben mutatták be a berlini rádió-kiállításon az első mágnesszalagos hangrögzítőt, a K1-es (Koffer 1) készüléket, a MAGNETOPHON-t, melyet AEG fejlesztett ki. A neve levédett szabadalom volt. Az acetát hordozójú - type C - mágnesszalagot eredetileg (is) a hang felvételéhez fejlesztették ki az I.G. Farben ludwigshafeni gyárában. A II. világháborúig csak Németországban volt magnetofon, ott is csak rádióstúdiók számára. A háború vége felé (1944-ben) a zsákmányolt német magnetofonokat vitte haza több ország, így az USA, Anglia, Japán és a Szovjetunió is. Ezek közül az országok közül az Egyesült Államokban ismerték fel leghamarabb a magnetofonban rejlőtascam műszaki és piaci lehetőséget. Bing Crosby és az Ampex Corp. érdeklődést mutatott az eljárás iránt, s a híradó technikusként szolgált katona John Mullin a háború után megismertette a magnetofont az USA-val. A szalagra történő rögzítés után a felvétel montírozással szerkeszthető volt. A többsávos rögzítés mindemellett lehetővé tette a műsorok újraszinkronizálását, ezzel is növelve a kreatív lehetőségeket.
1963-ban a Philips bemutatta a rögzítés új formáját, mely a tömegek számára is elérhetővé tette a szalagos rögzítést: a magnókazettát (Compact Casette).
1969-ben (a Dolby laboratóriumban) bemutatták a Dolby B zajszűrő rendszert.
Az előre rögzített kazetta hamarosan nagy népszerűségre tett szert, mint hordozható, illetve autóban is hallgatható zenei közvetítőeszköz.
Egy konkurens formátum, a 8 sávos - 8 track - cartridge rendszerű sztereó kazettát 1966-ban mutatták be, s az autósok körében rövid idő alatt sikeres lett. A kompakt kazetta azonban kezelhetőségével és megbízhatóságával nem adta be a derekát, sőt, a Sony hordozható walkmanjének 1979-es bemutatásával tovább szárnyalt. A kazetták dominanciája a zeneiparban 1983-ra csúcsosodott ki, amikorra a gyártók gyakorlatilag leálltak az előre rögzített 8 sávos hanghordozók gyártásával.

A mágneses jelrögzítés elve
Egy nem mágnesezhető mechanikai hordozóanyagra mágnesezhető réteget (vas, kobalt, nikkel ötvözeteket) visznek fel. Ha a tekercsbe megfelelő erősségű áramot vezetünk, az elemi mágnesek egyik vagy másik irányba mágneseződnek (rendeződnek el). Az elemi mágnesek ezt az állapotukat hosszú ideig megtartják. Ha ezután a mágneses adathordozót ismét elmozdítjuk egy tekercs előtt, amelyben természetesen nem folyik áram, akkor ezek az elemi mágnesek elhaladva a tekercs előtt, abban feszültséget hoznak létre, indukálnak. Ez az indukált feszültség a rögzített jelnek felel meg, amit a gépben megfelelően felerősítve és átalakítva vezérlésre használhatunk.
A hangtechnikában használt magnószalagokat megkülönböztethetjük a jelhordozó minősége és anyaga alapján, a teljes vastagság alapján és a szalagtárolási rendszer szerint.
A jelhordozó minősége és anyaga alapján megkülönböztetünk:
feketevasoxidos vagy vörösvasoxidos, krómdioxidos, vasoxidos-krómdioxidos keverékű, ún. ferrokróm jelhordozót, végül a koherens tisztafém alapanyagú, azaz metal szalagokat.
A teljes vastagság alapján csak az orsós szalagokat különböztetik meg.


Standard play 52um stúdió szalagok
Long play (36...34 m m)
Double play (28...25 m m)
Triple play (20...16 m m)


A szalagtárolási rendszer szerint a következő szalagfajtákat ismerjük:
Orsós szalagok (1/4" ,1/2" ,1" és 2"-os szélességben gyártják)
Compact Cassette rendszerű szalagok (1/8") (Magyarországon ez volt a legelterjedtebb)
Micro Cassette rendszerű szalagok. (1/8")
Végtelenített Cartridge rendszerű szalagok, ezek  az USA-ban és Japánban terjedtek el leginkább, 1/2"
Sony Elcasette rendrszerű szalagok, 1/4"
Valamint léteznek különféle speciális célú és kivitelű szalagok is.

A digitális technika:
- DASH, DAT ... ez itt a PCM digit szalagos rögzítés helye ... talán egy másik cikk….
Kétségtelen, hogy az 1979-es év hangtechnikai szenzációja a Philips cég bejelentése volt, miszerint az év második felétől sorozatban gyártja új hanglemezét és lemezjátszóját, a lézeres letapogatású (PCM kódolású) "Compact Disc"-et. Az új, digitális audió lemezt hatalmas érdeklődéssel és cdcsodálattal fogadták, különösen a klasszikus zene rajongói, a kiváló minősége miatt. A CD-lejátszók ára rohamosan csökkenni kezdett, a lemez kis mérete és a hatalmas marketing miatt egyre közkedveltebb lett a pop- és rockzenei piacon is. A CD-t eredetileg a hanglemezek utódjaként emlegették, de mint adathordozó még nagyobb sikere volt - bár karrierje elején valóban csak és kizárólag zenei számok tárolására alkalmazták. 1985 júniusában a CD-ROM-ot (csak olvasható memória) és 1990-ben az újraírható CD-t (CD-RW) mutatta be a Sony és a Philips.
Később a CD-re több album is ráfért (tömörítés), nem beszélve a PC és az írható lemezek általános elterjedéséről, ezáltal az otthoni lemezkészítés, vagy másolás is mindennapossá vált.
Ma már az analóg zenehallgatás és rögzítés visszaszorult. Bár az LP reneszánszát éli, nem szabad elfeledkeznünk arról sem, hogy valószínűsíthetően csak a DJ-k munkájának köszönhető az, hogy nem halt ki teljesen, és ha valaki gyűjteményét akarja fejleszteni, esetleg most kezdi ilyen jellegű hobbiját, könnyebben szerezhet antikváriumból vagy erre szakosodott boltokból használt lemezt, mint új kiadást. Bár ez utóbbi is fellelhető a mai időben is.


A CD-k különböző fajtái a következők:
CD-DA (CD-Digital Audio, hanganyag tárolására)
CD-ROM (adat, préselt)
CD-R (írható)
CD-RW (újraírható)


A CD-n az adatokat a hanganyagtól némileg eltérő módon tárolják.
Az audió CD-k lejátszása úgy történik, hogy a beolvasott PCM adatfolyamot dekódólják, ezután keresztülfuttatják egy digitális-analóg átalakítón (DAC), ami egy számból (bináris adatszóból) egy adott nagyságú kimenő feszültséget produkál.
Meg kell említeni még a Sony fejlesztését, MiniDisc-et (MD): olyan, mintha a számítógépes floppy lemezt keresztezték volna a CD-vel (ún. magneto-optikai lemez). Olyan digitális hanghordozó, melyMD a CD-vel ellentétben nem csak lejátszani képes, hanem hangfelvétel készítésére is alkalmas. A Sony által szabványosított háttértár, főként audió anyag tárolására kb. 80 perc. Sony féle Atrac kódolás. Az újraírható CD-hez képest is lényegibbek az eltérések, hiszen ez a lemez sokkal többször írható. A MiniDiscnél meg kell különböztetni adat és audió lemezeket, ugyanis nem kompatibilisek egymással. A MiniDisc 74 perc zene vagy 650MB felvételére alkalmas, ami megegyezik egy hagyományos CD kapacitásával, ám ez az adathordozó írható/olvasható. Az egyes felvételeket csakúgy, mint magukat a lemezeket, a felhasználó elnevezheti, a lemez ezeket a neveket megőrzi. Az egyes számok sorrendje szabadon szerkeszthető, de a készülék lehetőséget biztosít akár az egyes számokon belüli "átszabásra" is. A CD esetén amit egyszer felírtak, nem lehet többet módosítani. A lemezről leolvasott jel nem jut közvetlenül a kimenetre, hanem egy tároló (buffer) memóriába kerül. Ha tehát az olvasófej rázkódás hatására elmozdulna is a helyéről, ideje van visszatalálni, hiszen közben a memóriából kapja az input jelet. Az ATRAC eljárás úgynevezett veszteséggel járó tömörítés, vagyis a felvett és a visszajátszott jel nem azonos.
Ez az ígéretes eszköz végül nem terjedt el a gyártó által várt mértékben, ezért az kivonult mögüle, és szép lassan eltűnt a süllyesztőben.
A CD jelenleg az elsőszámú hanghordozó, de a fejlődés nem áll meg: újabb trónkövetelők vannak. A DVD Audio és a Super Audio CD. Külsőre nem változott semmi, ugyanaz a 12 cm-es (általában) ezüstszínű korong az adathordozó (de csak kívülről ugyanaz), csak az elképzelés, a mintevételezés és a technológia más.
Manapság már ismét másfelé kacsintgatnak egyes előadók: az pedig az internet alapú zenevásárlás. Az online kifizetett, majd letöltött zeneszámokat tetszőleges módon – vagy kiírva, vagy számítógépünkön tárolva minőségi hangkeltő eszközök segítségével – hallgathatjuk vissza berendezéseinken. A sokszorosítás és terjesztés költségei csökkennek, és a minőségről sem kell lemondanunk.
Lehet, hogy a jövőben merevlemezek, vagy a teljesen hangtalan szilárdtest memóriák hordozzák zenéinket a jó öreg vinyl, vagy CD helyett?
Vannak országok (pl. Kanada), ahol ez bizony gyakorlatilag már a jelen.

Zene, hifi és a hozzá vezető út

A napokban elgondolkodtam azon, mi oka lehet annak, hogy az otthoni zenehallgatók általában teljesen más szempontok szerint hallgatnak zenét, mint azok, akik az autójukat használják erre a célra. Ez a kérdés indította útnak azokat a gondolatokat, amiket most megpróbálok valamennyire értelmesen szavakba önteni, csak úgy, a magam és elmélkedő hobbitársaim örömére.

Tehát kinek, mi fontos a zenében és a hifi berendezések vásárlásakor. Vagyis milyen zenei kultúrával rendelkezünk és mik az igényeink. Először is kezdeném azokkal, akik vásárláskor előnyben részesítik azokat a tömegtermékeket, amik kiválóan alkalmasak bármire, csak nem arra, hogy igazi zenei élményt közvetítsenek. Gondolok itt elsősorban a műanyag dobozos mikro tornyokra, csilli-villi díszbigyókkal, villódzó diszkó fényekkel és kb. 1000 W PMPO teljesítménnyel. Miért választhatják ezt az emberek? Az általános válaszok közül néhány: Nem hallanám a különbséget, nincs pénzem jobbra, nekem jó ez is, azt mondták ez király, milyen szép és különben is megy a tapétához, csak mert, stb... Az egyik igazi válasz azonban abban rejlik, hogy ezek az emberek nem hallgatnak zenét, csupán háttérzaj kell nekik, mondjuk, ha nem megy a TV. A másik pedig a lustaság, vagy nevezzük inkább finomabban időhiánynak. Egyszerűen nem veszik a fáradságot arra, hogy meghallgassanak egymás mellett két berendezést és eldöntsék, hogy melyik a jobb, egyáltalán van-e különbség. De hajlanék arra a válaszra is, hogy egyáltalán nem számít, hogy szól, nem úgy történik a vásárlás, mintha hangreprodukáló eszközt venne a delikvens, hanem sokkal inkább úgy, mintha mosógépet. Jól néz ki, meg energiatakarékos, meg elfér a sarokban, és mondjuk egyszerre 20 liter ruha fér bele. Persze az eladókon nagyon sok múlik, hogy veszik a fáradságot és megpróbálnak információt csepegtetni a makacs vásárló fejébe (már ha a sajátjukban van), vagy le sem izélik, mit visz haza. Nem véletlenül írtam a mosógépet, egyik barátommal történt az eset: bement egy „szakboltba” hangfalat venni. Miután kiválasztotta a leendő(?) levegőrezgetőt, ártatlanul és abszolút pofátlanul meg óhajtott győződni afelől, hogy a dobhártyájának megfelel-e a produkció. A válasz: Mé, a mosógépet is kipróbálod, mielőtt megveszed? A „köcsög” hangulatfestő szócska kimondatlanul is ott lógott a mondat végén…

Ezeket az embereket csak arra tudnám buzdítani, hogy mielőtt arra a lépésre szánnák rá magukat, hogy a keservesen megkeresett pénzüket elköltik, tájékozódjanak egy kicsit. Elég megvenni mondjuk két szaklapot, vagy felmenni az Internetre, keresni egy fórumot (ahol persze lefikázzák a megvásárolt szaklapokat:)), innen kicsípni néhány kereskedő címét és ellátogatni hozzájuk a kedvenc zeneanyagokkal. Ez kb. egy napot vesz igénybe, és utána még mindig meg lehet venni az akciós akármit, de már azzal a tudattal, hogy a legjobb helyre ment el a pénz.

A másik sarkalatos kérdés a zenehallgatás. Az autóhifisták (megint csak a nagy többségről beszélek) általában eldöntik, hogyan kell szólnia a berendezésnek. Beállítják a hangszíneket, kiemelik a mélyeket, magasakat, fázist fordítanak, és még lehetne sorolni. Gyakorlatilag amatőr hangmérnököknek lehet tekinteni őket (minket), akik az adott felvételt a saját szájuk íze szerint „keverik” újra. Mi ezzel a gond? Lényegében semmi. Ha csak arról van szó, hogy élvezzük, ami a sugárzóból kijön. Ha nem veszünk figyelembe olyan bóvli dolgokat, mint a „valósághű hangzás”, „hangszerhűség”, „tonalitás”, meg csupa efféle badarság. Ezek szem előtt tartásának azonban komoly akadályai vannak, például, hogy a legtöbben nem olyan muzsikát hallgatnak, amiken hangszerhangok vannak. Innentől fogva ember legyen a talpán, aki reprodukálja a felvételt készítő mérnökök elképzeléseit. Kellenének támpontok, egy dobgépre, vagy egy szintetizátorra alapozva (főleg, ha még a típusa sem ismert) nehéz „valóságos” hangvisszaadásról beszélni. „Mert itt szerintem több mély kéne, meg még magas is”. Ha azonban teszem azt egy hangszer hangját vesszük alapul, mindjárt más a helyzet, hiszen a hegedű ne sikítson, de legyen teste, a bőgő különböző vastagságú húrjai jól megkülönböztethetők és a pengetés erősségétől függően szóljanak, ne forduljon elő, hogy a legvastagabb húr mindenkor sokkal erősebben hangzik, mint a többi stb... Egy elektromos zenénél én nem tudok ilyen határozott, viszonylag objektív dolgokat felsorolni. Tehát innentől kezdve a „jól szól” még relatívabb, mint eddig.

A szobai hifistáknak, vagy az elhájendesedett autóguruknak ennél bonyolultabb bajuk van. A tolerancia. Azaz ennek hiánya. Kezdésnek le kell szögeznem, hogy az „instant” zene, soha nem lesz olyan, mint az igazi, legalábbis a tudomány mai állása szerint. Bármilyen rengeteg-milliós lánc után beülsz a Zeneakadémia legrosszabb előadására és hanyatt dobod magad, hogy ez a „hifi” mennyivel jobban szól! (na itt az összehasonlítási alap!) Azt tapasztaltam, hogy a hifisták hajlamosak csupán egy-két összetevőjét kiragadni a hangnak, és ez után eldönteni, hogy az jó, avagy pocsék. Mondok egy példát. Puskás János barátommal szoktuk tesztelni a termékeket, mert neki ugyan minden fontos, amit a rendszer mutat, de ha nincs benne érzelem, és nem visz bele a zenébe, akkor az adott termék eláshatja magát előtte. A másik fontos kritériuma a hallgathatóság, ha valami ezt teljesíti, annak több hibájával képes együtt élni, nem baj, ha nem olyan dinamikus és részletgazdag, vagy színez kissé. Szerény személyem viszont nehezen viseli a különböző hangok kiemelését, tehát ha valaminek túlságosan hullámos a frekvencia görbéje, azt nem szívesen hallgatom. Ilyen például, ha a pergőnek nem hallani a testét, csak a bőr zörög, vagy az alt szoprán beütéssel énekel. A hallgathatóság nálam is szempont, de lehet kicsit sterilebb is, ha cserébe kárpótol a dinamikájával és a levegősséggel. Egy manapság már kihalófélben lévő szélessávú hangszórót például nagyon élvezetes hallgatni, hihetetlenül gyors és nagyon dinamikus, együtt mozdul a zenével, minden apróságot megmutat. Cserébe színezett, testetlen és már-már agresszívan frontális. Egy Dynaudio Contour 1.1 pont az ellentétje, nehezen hajtható, ahhoz, hogy valami kis dinamikát kicsiholjon belőle az ember, hatalmas végerősítőre van szükség, viszont igen jó a tonalitása és a térképzése. Mégis, mind a kettő kiváló hangdoboz, mindkettőt lehet élvezettel hallgatni.

Sokféle megközelítése van a hangnak, amit hallgatunk, mindenkit más visz közelebb az élvezethez, attól még az a másik berendezés nem biztos, hogy vacak. Igazából csak arra akartalak rávezetni titeket, hogy „Legjobb” nem létezik. Csak a „Számomra Legjobb”. Ezért van az, hogy veszélyes dolog egy hozzáértő barát, vagy akár a legjóindulatúbb kereskedő tanácsát is elfogadni – meghallgatás, fenntartás nélkül. Honnan tudják ők, hogy Neked mi a jó hang? Honnan tudod Te, ha nem hallgatsz meg előtte pár dolgot? Arra buzdítanék mindenkit, hogy merjen a saját fülére hallgatni! Hiszen nem a szomszéd, de nem is az eladó fogja hallgatni az adott kütyüt, jobb esetben éveken keresztül, hanem Én, aki kifizettem érte azt a kevéske pénzt, amit tíz év nyaralása helyett tettem félre!

Még egy dolgot nem szabad elfelejteni, nevezetesen, hogy ez az egész hűhó a zene miatt van. A hifistának van egy nagyon találó meghatározása, amit David Vivian fogalmazott meg 1999-ben: „egy személy, kinek a lemezgyűjteménye felér a nemzeti adósságállomány kétszeresével, de csak egy lemez, csak egy adott részét hallgatja unos-untalan. Hogy melyik az? Mahler Ötödik? Bridge Over Troubled Water? Nem. A részlet a sétáló csörgődob, a lemez pedig a Hogy kell felállítani a hifiberendezést – a végső tesztlemez. A szöveg pedig: Hahó! Most a mikrofontól három méterrel hátra, két méterrel balra állok, a barátom pedig, aki mellettem áll, most meg fogja rázni a csörgődobot! Hűűű! Most pedig nyolc méterrel állok a mikrofon mögött…” Magyarországi viszonylatban csak a lemezgyűjteményt hagynám ki a szövegből…

Persze ez utóbbi inkább a szobai berendezéseket hallgatókra vonatkozik, és a leírt példa szélsőséges eset. Az autóhifiseket ebből a szempontból nem lehet kikezdeni, ők tényleg hallgatják a zenét. Azért nem mindegy az sem, hogyan teszik ezt…