Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Zene, Hifi

Zene, hifi és a hozzá vezető út !!!

A napokban elgondolkodtam azon, mi oka lehet annak, hogy az otthoni zenehallgatók általában teljesen más szempontok szerint hallgatnak zenét, mint azok, akik az autójukat használják erre a célra. Ez a kérdés indította útnak azokat a gondolatokat, amiket most megpróbálok valamennyire értelmesen szavakba önteni, csak úgy, a magam és elmélkedő hobbitársaim örömére.

Tehát kinek, mi fontos a zenében és a hifi berendezések vásárlásakor. Vagyis milyen zenei kultúrával rendelkezünk és mik az igényeink. Először is kezdeném azokkal, akik vásárláskor előnyben részesítik azokat a tömegtermékeket, amik kiválóan alkalmasak bármire, csak nem arra, hogy igazi zenei élményt közvetítsenek. Gondolok itt elsősorban a műanyag dobozos mikro tornyokra, csilli-villi díszbigyókkal, villódzó diszkó fényekkel és kb. 1000 W PMPO teljesítménnyel. Miért választhatják ezt az emberek? Az általános válaszok közül néhány: Nem hallanám a különbséget, nincs pénzem jobbra, nekem jó ez is, azt mondták ez király, milyen szép és különben is megy a tapétához, csak mert, stb... Az egyik igazi válasz azonban abban rejlik, hogy ezek az emberek nem hallgatnak zenét, csupán háttérzaj kell nekik, mondjuk, ha nem megy a TV. A másik pedig a lustaság, vagy nevezzük inkább finomabban időhiánynak. Egyszerűen nem veszik a fáradságot arra, hogy meghallgassanak egymás mellett két berendezést és eldöntsék, hogy melyik a jobb, egyáltalán van-e különbség. De hajlanék arra a válaszra is, hogy egyáltalán nem számít, hogy szól, nem úgy történik a vásárlás, mintha hangreprodukáló eszközt venne a delikvens, hanem sokkal inkább úgy, mintha mosógépet. Jól néz ki, meg energiatakarékos, meg elfér a sarokban, és mondjuk egyszerre 20 liter ruha fér bele. Persze az eladókon nagyon sok múlik, hogy veszik a fáradságot és megpróbálnak információt csepegtetni a makacs vásárló fejébe (már ha a sajátjukban van), vagy le sem izélik, mit visz haza. Nem véletlenül írtam a mosógépet, egyik barátommal történt az eset: bement egy „szakboltba” hangfalat venni. Miután kiválasztotta a leendő(?) levegőrezgetőt, ártatlanul és abszolút pofátlanul meg óhajtott győződni afelől, hogy a dobhártyájának megfelel-e a produkció. A válasz: Mé, a mosógépet is kipróbálod, mielőtt megveszed? A „köcsög” hangulatfestő szócska kimondatlanul is ott lógott a mondat végén…

Ezeket az embereket csak arra tudnám buzdítani, hogy mielőtt arra a lépésre szánnák rá magukat, hogy a keservesen megkeresett pénzüket elköltik, tájékozódjanak egy kicsit. Elég megvenni mondjuk két szaklapot, vagy felmenni az Internetre, keresni egy fórumot (ahol persze lefikázzák a megvásárolt szaklapokat:)), innen kicsípni néhány kereskedő címét és ellátogatni hozzájuk a kedvenc zeneanyagokkal. Ez kb. egy napot vesz igénybe, és utána még mindig meg lehet venni az akciós akármit, de már azzal a tudattal, hogy a legjobb helyre ment el a pénz.

A másik sarkalatos kérdés a zenehallgatás. Az autóhifisták (megint csak a nagy többségről beszélek) általában eldöntik, hogyan kell szólnia a berendezésnek. Beállítják a hangszíneket, kiemelik a mélyeket, magasakat, fázist fordítanak, és még lehetne sorolni. Gyakorlatilag amatőr hangmérnököknek lehet tekinteni őket (minket), akik az adott felvételt a saját szájuk íze szerint „keverik” újra. Mi ezzel a gond? Lényegében semmi. Ha csak arról van szó, hogy élvezzük, ami a sugárzóból kijön. Ha nem veszünk figyelembe olyan bóvli dolgokat, mint a „valósághű hangzás”, „hangszerhűség”, „tonalitás”, meg csupa efféle badarság. Ezek szem előtt tartásának azonban komoly akadályai vannak, például, hogy a legtöbben nem olyan muzsikát hallgatnak, amiken hangszerhangok vannak. Innentől fogva ember legyen a talpán, aki reprodukálja a felvételt készítő mérnökök elképzeléseit. Kellenének támpontok, egy dobgépre, vagy egy szintetizátorra alapozva (főleg, ha még a típusa sem ismert) nehéz „valóságos” hangvisszaadásról beszélni. „Mert itt szerintem több mély kéne, meg még magas is”. Ha azonban teszem azt egy hangszer hangját vesszük alapul, mindjárt más a helyzet, hiszen a hegedű ne sikítson, de legyen teste, a bőgő különböző vastagságú húrjai jól megkülönböztethetők és a pengetés erősségétől függően szóljanak, ne forduljon elő, hogy a legvastagabb húr mindenkor sokkal erősebben hangzik, mint a többi stb... Egy elektromos zenénél én nem tudok ilyen határozott, viszonylag objektív dolgokat felsorolni. Tehát innentől kezdve a „jól szól” még relatívabb, mint eddig.

A szobai hifistáknak, vagy az elhájendesedett autóguruknak ennél bonyolultabb bajuk van. A tolerancia. Azaz ennek hiánya. Kezdésnek le kell szögeznem, hogy az „instant” zene, soha nem lesz olyan, mint az igazi, legalábbis a tudomány mai állása szerint. Bármilyen rengeteg-milliós lánc után beülsz a Zeneakadémia legrosszabb előadására és hanyatt dobod magad, hogy ez a „hifi” mennyivel jobban szól! (na itt az összehasonlítási alap!) Azt tapasztaltam, hogy a hifisták hajlamosak csupán egy-két összetevőjét kiragadni a hangnak, és ez után eldönteni, hogy az jó, avagy pocsék. Mondok egy példát. Puskás János barátommal szoktuk tesztelni a termékeket, mert neki ugyan minden fontos, amit a rendszer mutat, de ha nincs benne érzelem, és nem visz bele a zenébe, akkor az adott termék eláshatja magát előtte. A másik fontos kritériuma a hallgathatóság, ha valami ezt teljesíti, annak több hibájával képes együtt élni, nem baj, ha nem olyan dinamikus és részletgazdag, vagy színez kissé. Szerény személyem viszont nehezen viseli a különböző hangok kiemelését, tehát ha valaminek túlságosan hullámos a frekvencia görbéje, azt nem szívesen hallgatom. Ilyen például, ha a pergőnek nem hallani a testét, csak a bőr zörög, vagy az alt szoprán beütéssel énekel. A hallgathatóság nálam is szempont, de lehet kicsit sterilebb is, ha cserébe kárpótol a dinamikájával és a levegősséggel. Egy manapság már kihalófélben lévő szélessávú hangszórót például nagyon élvezetes hallgatni, hihetetlenül gyors és nagyon dinamikus, együtt mozdul a zenével, minden apróságot megmutat. Cserébe színezett, testetlen és már-már agresszívan frontális. Egy Dynaudio Contour 1.1 pont az ellentétje, nehezen hajtható, ahhoz, hogy valami kis dinamikát kicsiholjon belőle az ember, hatalmas végerősítőre van szükség, viszont igen jó a tonalitása és a térképzése. Mégis, mind a kettő kiváló hangdoboz, mindkettőt lehet élvezettel hallgatni.

Sokféle megközelítése van a hangnak, amit hallgatunk, mindenkit más visz közelebb az élvezethez, attól még az a másik berendezés nem biztos, hogy vacak. Igazából csak arra akartalak rávezetni titeket, hogy „Legjobb” nem létezik. Csak a „Számomra Legjobb”. Ezért van az, hogy veszélyes dolog egy hozzáértő barát, vagy akár a legjóindulatúbb kereskedő tanácsát is elfogadni – meghallgatás, fenntartás nélkül. Honnan tudják ők, hogy Neked mi a jó hang? Honnan tudod Te, ha nem hallgatsz meg előtte pár dolgot? Arra buzdítanék mindenkit, hogy merjen a saját fülére hallgatni! Hiszen nem a szomszéd, de nem is az eladó fogja hallgatni az adott kütyüt, jobb esetben éveken keresztül, hanem Én, aki kifizettem érte azt a kevéske pénzt, amit tíz év nyaralása helyett tettem félre!

Még egy dolgot nem szabad elfelejteni, nevezetesen, hogy ez az egész hűhó a zene miatt van. A hifistának van egy nagyon találó meghatározása, amit David Vivian fogalmazott meg 1999-ben: „egy személy, kinek a lemezgyűjteménye felér a nemzeti adósságállomány kétszeresével, de csak egy lemez, csak egy adott részét hallgatja unos-untalan. Hogy melyik az? Mahler Ötödik? Bridge Over Troubled Water? Nem. A részlet a sétáló csörgődob, a lemez pedig a Hogy kell felállítani a hifiberendezést – a végső tesztlemez. A szöveg pedig: Hahó! Most a mikrofontól három méterrel hátra, két méterrel balra állok, a barátom pedig, aki mellettem áll, most meg fogja rázni a csörgődobot! Hűűű! Most pedig nyolc méterrel állok a mikrofon mögött…” Magyarországi viszonylatban csak a lemezgyűjteményt hagynám ki a szövegből…

Persze ez utóbbi inkább a szobai berendezéseket hallgatókra vonatkozik, és a leírt példa szélsőséges eset. Az autóhifiseket ebből a szempontból nem lehet kikezdeni, ők tényleg hallgatják a zenét. Azért nem mindegy az sem, hogyan teszik ezt…